Fehérváron egy kezemen meg tudom számolni, hány olyan étterem, bisztró urambocsá kisvendéglő van, ahova nyugodt szívvel bemerek családdal, barátokkal ülni. Pont emiatt mindig megdobban a szívem, ha a belvárosban valamelyik posztszocialista textil-és rövidárú bolt vagy fodrászat helyett igényes (vagy legalábbis annak tűnő) vendéglátó hely nyílik. Így voltam a Sufni-Magyar bisztróval, amit muszáj volt a nyitás után nem sokkal tesztelnünk.
A fehérvári vendéglősök abszolút holt idejében érkeztünk a Sufniba. Sehol egy lélek. Bár tegyük hozzá, hogy öt óra magasságában a Belvárosban is főleg kutya-és gyereksétáltatókat. logisztikáztatókat látni.
Muskátli, krétafesték és Edison-izzó
Első blikkre a dizájn hagyományosan modernnek tűnt. Olyan mint egy vidéki, piros muskátlis csárda, amit skandináv stílusban enyhén loftos utózöngével újítottak fel. A terasz elég nagy: saccra harmincan tudnak egyszerre leülni. Körben fenszi égősor világította meg a fa asztalokat.
A hatalmas ablakokat (régebben ez egy fodrászat volt) meg teleaggatták a menüsort hirdető vágódeszkákkal: kapros tökfőzelék, somlói galuska, borjú bécsi, pacal. Persze egy kis huszonegyedik századi csavarral. Az ötlet nálam tízből tíz pontos. Ilyen étlap a Beat-( egy másik remek fehérvári étterem- A Szerk.) kezdeti időszakát leszámítva még nem volt a városban. És ekkor szembe találkoztunk a kilencvenes évek magyar vendéglátásával...
Helló kilencvenkettő!
Randomra kiválasztottunk egy asztalt a sok közül. A pincér az ajtóból mindezt végignézte. Mikor leültünk, akkor elénk tette az étlapot. Mindezt egy árva szó nélkül. Se egy jó napot! Se egy Sanyi/Béla/Józsi/Bárki vagyok. Se egy mit kérnek inni! Semmi. De legalább kérésre kerített egy gyerekszéket, bár elsőre fogalma sem volt róla, hogy van. Ez is több mint a semmi.
Mint hal a szatyorból
Az étlap teljesen lázba hozott bennünket. Hirtelen nem tudtam dönteni, ezért megkérdeztem a pincértől: tudna-e valamit ajánlani nekünk? Ő meg továbbra se szólalt meg. Csak állt némán az asztalunk mellett, és nézett. Nagy nehezen kitaláltam: tökös lecsót eszek fogassal. A férjem meg pacalt kért. A gyerekeknek majdnem borjú bécsit rendeltünk hagymás törtburgonyával. Ahogy kiejtettük a szánkon, a nagyobbik abban a minutumban leszavazta, hogy ő nem szereti hagymát. Amire a pincér lakonikus tömörséggel kijelentette :
-Az ételek komplettek. Nem lehet megbontani!
Oké. Vettük. Sztornóztuk a rántott húst, A pincér továbbra is némán nézett bennünket. Végül libazúza ropogóst választottunk a srácoknak túrós csuszával. Egy adagot feleztettünk két fele, mert szerencsére a kisebbiknek remek étvágya van és egy felnőtt adagot ketten simán elcsipegetnek.
Tízből tizenkét pont legalább a kaja
Szerintem negyed óra se telt el, mire hozta a felszolgálónk a tányérokat. Meg a házi magos, ciabattára emlékeztető kenyeret. Mind pazar volt. A borjúpacal szájban olvadósan puhára főtt. A libaropogós kívül ropogott, belül szaftos maradt. A gyerekeknek is bejött. A tökös-kapros lecsóban keveredtek a fanyar és telten édes ízek. Tényleg egy élmény volt. Az adagok nem voltak túl nagyok. Bár tény, hogy nem a mennyiség, hanem sokkal inkább a minőség reménye miatt jöttünk ide.
A pincér, mikor intettünk neki, elvitte a tányérokat. Meg sem kérdezte, hogy ízlett-e, kérünk-e desszertet vagy kávét vagy valamit. Hozta a számlát. Kifizettünk mindent és eljöttünk.
Apró megjegyzések
Hiába voltak az ételek fergetegesek, mégis maradt bennem hiányérzet. Örültem volna egy fél fine dining gyerekmenünek. Jó, nem feltétlen a családosok a célközönség, de ha már etetőszék, akkor lehetne gyerekkaja is. Nem nagy szám. Kis adag borjú bécsi rizzsel vagy hasonlók, mert nem mindegyik gyerek nyitott kellőképp az új ízekre és nem biztos, hogy egy magában meg tud enni egy felnőtt adagot. Meg a pincér is lehetett volna egy fokkal lelkesebb, beszédesebb, mert engem a némasága kifejezetten feszélyezett.
Mivel az ételek hibátlanok voltak, biztos, hogy jövünk még. Addig meg hátha a pincérnek is megered a nyelve...
