Emlékszem, hogy 2001. szeptember 11-én édesanyám felhívott, hogy Amerikában kitört a világvége. A szívem mintha megállt egy pillanatra. A rám boruló csend átterjedt a szobába. Most is ezt éreztem. Csak épp a gyereknek készítettem a reggelit, közben nagyot kortyoltam a kávémba, mikor a férjem közölte: Brüsszelben robbantottak. A csésze megállt a kezemben, a közelség rémülete átfutott rajtam. Beleborzongtam. Szerencsére, a fiamat lekötötte a katica matricák ragasztgatása a szőnyegre, a székre és a padlóra, és talán a rémületből nem érzett semmit.
A tűzgyűrűként fel-fellobbanó háború már itt van. A szomszédban. Nem egy távoli kontinensen. Mi lesz akkor, ha a terroristák rájönnek, hogy sokkal jobban oda tudnak csapni a fejlett nyugati társadalomnak, ha fontos logisztikai központokat, pályaudvarokat, vasúti csomópontokat, autópályákat stb. céloznak meg? Hogy mondjuk megnehezítsék az unión belül szabadon mozgó áru legyen az élelmiszer, üzemanyag vagy gyógyszer A-ból B-be való eljutását. Ez a reptéri robbantástól már csak egy paraszthajszálnyira van.
Akkor mi lesz velünk?! Az árak az egekbe emelkednek? Ki fogja tudni azt megfizetni? Előtör majd a fekete gazdaság? A boltos Erzsi néni lesz a legnagyobb úr, aki tudja, mikor érkezik meg a dugi szalámi szállítmány? És Pista bácsi már ki sem megy a piacra, mert az otthon termesztett hagymát, borsót, vagy éppenséggel sárgarépát azelőtt eladja, hogy kilépne az ajtón? Mi lesz ilyen helyzetben a lakásokban élő tömegekkel? Várhatnak majd a segélyszállítmányokra? És az kapja majd a többet a kenyeres teherautóról, aki az erősebb? Vagy az igazságos elosztás reményében központilag fejkvótát vezetnek az alapélelmiszerekre? Hogy magyarázom majd el a gyereknek, hogy most egy darabig nem fog tudni banánt enni, bármennyire is szereti?
Bízom benne, hogy ezekre a kérdésekre nem kell soha választ adnunk. Mindenesetre aggasztó, hogy a terroristák már reptéren is robbantanak. Félő, hogy már a spájzban vannak…
