Ez most kivételesen nem recept. Úgy gondoltam, megosztom veletek a fogyástörténetemet. Hosszú lett, ezért két részletben tálalom. (A képekért előre is bocsi, de szülés után nem nagyon készült rólam egész alakos fotó.) Szóval, kezdjük az elején!
A terhesség előtt finoman szólva sem voltam versenyformában. A férjemmel egy belföldi gasztronászutat tartottunk. A tokaji aszúban főtt kacsától kezdve a citromos korhelyhalászleven át a levendula fagyiig mindent megkóstoltunk, amit megkívántunk. A mézeshetek után gyakran előfordult, hogy ebédre befigyelt egy-egy pizza, spagetti vagy valamilyen töltött hús krumplival. Esténként a férjemmel, Petivel a panelerkélyünkön vagy a belvárosban egy teraszon beszélgettünk egy-egy pohár bor, esetleg sör mellett. Szerelmes delfinként úsztam a boldogságban. Mivel nem volt évek óta mérlegünk, és a bővebb pamutruháim is rám jöttek, ezért fel sem tűntek az újdonsült zsírpárnáim. Egyszer anyukáméknál aztán kíváncsiságból megmértem magam. 74 kg a 172 centimhez. Széééép! Kis híján sírógörcsöt kaptam.
Sosem voltam ennyi, akkor elhatároztam lefogyok. Három kiló egy kis odafigyeléssel pikk-pakk le is ment, mikor kiderült terhes vagyok. Ettől kezdve a sportom a séta lett. Az étkezéseim hektikussá váltak: vagy émelyegtem és gombóc volt a torkomban, vagy pedig nagy kívánósságomban májat ettem céklával, káposztával. Az első három hónapban két kilót fogytam. A hányingeres korszak után próbáltam tudatosan figyelni az étkezésekre. A sok gyümölcs és zöldség ellenére csak-csak bűnbe vitt például a kakaókrémmel töltött omlós croissan. A baba szépen gyarapodott, én pedig egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy partra vetett rozmártehén. Így utólag annyira nem volt vészes. 78 kilóval mentem be a kórházba. Naivan azt hittem, ó hát rólam szülés után rögtön lemegy öt. A maradék meg a szoptatással. Hát tévedtem. 75 kilóval jöttem haza.
Sokkolt az öt hónapos terhesnek látszó hasam. A régi farmerjeimet nem tudtam begombolni. A szoknyáim nem értek körbe. Komolyabb tornát a szoptatás miatt nem mertem bevállalni. Féltem, hogy elapad a tejem, ezért maradtak a nagy babakocsis séták. Mivel a kisfiam a hasfájós babák közé tartozott, ezért az első pár hónapban gyakorlatilag krumplit ettem hússal, kenyérrel meg paradicsommal. Nem ihattam tejet, nem ehettem sajtot, tojást, vagy salátát, ha nem akartam óriási sírással, végtelen büfiztetésekkel, masszírozásokkal zárni a napot.
Mivel az a fajta vagyok, akinek minden dekáért meg kell küzdeni, ezért a mérleg sem mozdult. Hiába teljesedtem ki anyaként, mégis borzalmasan éreztem magam. A bennem rejtőző nő teljesen megsemmisült. A férjem látta, az önbizalmam mínusz kettőn áll. Soha egy zokszót nem tett az új „asszonyos” alakomra, sőt folyamatosan bókolt. Ennek ellenére több hónapig nem mertem ruhaboltba menni. Hogy miért? Nem bírtam szembesülni a valósággal, hogy jobb esetben pont passzol a combomon a negyvenkettes nadrág. Az egy-két gyerekes modellanyukák Insta-profilján vagy Katalin hercegné kórház utáni képein nem ezt látni! Szemétség a négyzeten!
Hónapokon keresztül próbáltam építgetni az önbizalmam, több kevesebb sikerrel. Sokat olvastam a témában, rengeteget beszélgettem róla a kisgyerekes anyuka barátnőimmel. Terápiás jelleggel vettem magamnak néhány új felsőt. Többnyire beburkoltam magam, akár egy muszlim asszony. Mikor a kisfiam egyévesen elválasztotta magát, utána tudtam, elérkezett az én időm: újra formába lendülök.
(folyt. köv.)
