Avagy kampány az isteni és bűnronda kajákért!
Néha nagyon kínlódom, hogy egy első blikkre csúnyácska, ámde finom ételt minimálisan fotogénné varázsoljak. Ilyenkor szöszölök a zöld levelekkel, az arany gyertyákkal, meg a ki tudjon honnan kapott kis fém elefánttal, hogy az egész a fotón valahogy kinézzen. Ez gyakorlatilag igaz az összes tészta-és egytálételre, amelynek az a funkciója, hogy minimális idő alatt maximálisan finom ebéd kerüljön az asztalra. A dizájn meg félúton lemarad. Jó, ez nem valami sznob szakácsverseny, de érdekes, hogy a blogstatisztika is jól mutatja, hogy a szebb, látványos ételekre sokkal többen csorgatják a nyálukat, mint a kissé csúnya, de legalább olyan ízletes társaikra.
Nem tudom, mennyire emlékeztek rá, de a fíling egy kicsit hasonló, mint a Chokitónál. Hiába volt pazar a puffasztott rizsréteg alatti nyelven selymesen szétomló karamell, de csomagolásból kibontott pucér szelet kis túlzással egy darab sz*rra emlékeztetett. Nem is lehet ma már kapni. Sajnos! Ennek jegyében kampányt indítok a csúnyácska, de isteni kajákért! Elsőként itt van ez a kis gyors, egyedényes, mindentbele keleti tésztarecept, amely felmelegíti a szívet és a lelket a legszürkébb novemberi napot is. Jah, és nagyjából huszonöt perc alatt elkészül.
Gyömbéres tészta (recept két főre)
- háromszáz gramm woktészta (teljes kiőrlésű vagy gluténmentes)
- kétszáz gramm garnéla
- száz gramm shiitake gomba
- egy szál sárgarépa
- egy fej vöröshagyma
- egy fél rúd póréhagyma
- egy negyed fej kínai kel
- egy kis üvegnyi japán gyömbér ( leve is)
- egy kávéskanál őrölt gyömbér
- három evőkanál szójaszósz
- egy evőkanál méz
- a sütéshez kókuszzsír
Egy wokban kókuszzsíron megfuttatjuk a felkockázott póréhagymát és a vöröshagymát, majd rádobjuk a hosszúra vágott sárgarépát, és az összevágott kínai kelt. Mivel ez utóbbi elég sok levet ereszt, ezért nem kell hozzá vizet tenni. Beleszórjuk a megtisztított gombát is. Az üvegben eltett japán gyömbért egy az egyben levestül, mindenestül beletesszük. Kicsit összekeverjük a masszát, belecsurgatjuk a mézet, majd meglocsoljuk a szójaszósszal. Mivel ez egy kicsit sós, ezért nem teszek külön bele sót, nehogy azt mondja már valaki, hogy szerelmes a szakácsné. De hát ez ízlés dolga! Az egészet lefedjük egy jó nagy fedővel és tíz percig rotyogtatjuk.
Mikor látjuk, hogy puhulnak a zöldségek, akkor jöhet a garnéla is. Pár perc főzés után beleöntjük a woktésztát is, amelynek nagy előnye, hogy nem kell külön előfőzni, hanem a serpenyőben a zöldségekkel együtt megpirul. Még három perc, és már szedhetjük is a tányérra. Néhány vékony szelet paprikával valamit javíthatunk tálalásnál az összhatáson, de ez a kaja alapjaiban véve akkor is olyan, mint a Chokito a kilencvenes években: ronda és finom.
Epilógus:
