reblog

A csárda a magyar virtus a 21. században rekedt intézménye. Ahol a fine dining és az álolasz pizzériák korában is paprikafüzérek alatt adják a bográcsgulyást. Ahol az Erős Pista a húsleveshez alanyi jogon jár. Sokszor csak egy  apróság hiányzik: a vendég. Pontosabban a magyar vendég, mert vannak olyan helyek, amik az elmúlt évtizedekben kifejezetten arra specializálódtak, hogy echte ungarische gulaschsuppe címszóval megkopasszák a gyanútlan külföldi turistákat.

A magyarok valahogyan kikoptak ezekről a helyekről. Hogy miért is? Vagy azért, mert egyre szűkebb réteg teheti meg, hogy ilyen helyekre járjon. Akinek meg belefér, az meg elmegy egy keleti étterembe, egy nagyon magyar nevű, nagyon menő pesti vendéglőbe vagy egyszerűen csak a sarki kifőzdeszintű valamibe, ahol az aszalt szilvával töltött pulykamell mellé a felvilágosodás jegyében már narancskarika is jár.

A csárda meg üresen marad, mert itthon most nem olyan sikkes babgulyást, halászlevet vagy cigánypecsenyét rendelni. A minimum húsz oldalas megsárgult étlapon (tisztelet a kivételnek) meg csak ilyenek vannak. Nincs újragondolás, átértelmezés, nincs változtatás. Ez nem feltétlen baj, de a mai kulináris világban legalább néhány szezonális, fantasztikus ízvilágú fogásra van szükség, és persze kifogástalan kiszolgálásra, hogy a vendég többször is visszatérjen.

Ha az otthonunk nemcsak képzeletbeli csárda volna, a tárkonyos pulykaragus káposztát biztos feltenném az étlapra. Kellően klasszikus ahhoz, hogy a nagypapa sem nézne kerek szemekkel, másrészt a borecet és a fokhagymás tárkony kellemesen meglepő kontrasztja feldobja ezt az amúgy borzasztó egyszerű kaját.

Káposztás pulyakaragu fokhagymás tárkonnyal (recept két főre)

• fél fej káposzta
• fél kiló darált pulykahús
• egy közepes fej vöröshagyma
• öt gerezd fokhagyma
• két deci mandulatejföl (lehet sima is, ha nem vagytok tejérzékenyek, paleósok)
• két evőkanál borecet
• két evőkanál nyírfacukor
• egy evőkanál pirospaprika
• két kávéskanál tárkony
• egy kávéskanál őrölt borókabogyó
• ízlés szerint só, bors
• a sütéshez kókuszzsír

A pulykahúst összekeverjük az őrölt borókabogyóval, három fokhagymagerezd zúzalékával és persze egy kis sóval, borssal. A felkockázott a kókuszzsíron megpirítjuk. Hozzádobjuk a durvára összevágott káposztát. Felöntjük egy deci vízzel, nehogy odaégjen az alja. Beleforgatjuk a pulykahúst és fedő alatt hagyjuk tíz percig rotyogni. Ezután belenyomjuk a maradék fokhagymát. Beletesszük a piros paprikát, és a tárkonyt. Két evőkanálnyi nyírfacukrot is szórunk bele, hogy elvegye a káposzta kesernyés utóízét. Megint hagyjuk pár percig főni. Amikor látjuk, hogy a káposzta kezd összeesni (nagyjából fél óra elteltével), beleöntjük a mandulatejföld és a borecetet is. Ízlés szerint sózzuk, borsozzuk. Még tíz percig főzzük, és már tálalhatjuk is.

Őszintén megmondva nem egy szép kaja - most nem volt türelmem a gombócokkal foglalkozni – ezért esztétikai tuning elven tettem rá pár szelet paprikát. Az íze viszont kárpótolt mindenért.

Nem olyan egyszerű feladat a tisztességes kenyér beszerzése, pláne ha olyan álmokat dédelget a naiv fogyasztó, hogy három nap múlva is szeretne egy szeletet vágni belőle. A nemzetközi helyzet csak fokozódik, ha menet közben kiderül, hogy Pistikének, Juliskának, apának vagy anyának, vagy mindenkinek glutén-vagy netalántán pluszba tejfehérje-érzékenysége is van. A fővárosban és a nagyobb városokban ez nem olyan nagy probléma, hiszen majdnem minden sarkon van egy olyan pékség, ahol árulnak legalább kétféle mentes kenyeret.

Ha valaki nem ilyen szerencsés, és mondjuk faluban lakik, akkor már nem ilyen egyszerű a helyzet. A nagybetűs VIDÉKEN a friss és finom gluténmentes pékáru csak egy álom. Jobb esetben, csak egy-két, rosszabb esetben tíz-húsz kilométert, kell utazni a legközelebbi pékségig, hogy megvegyék ezervalahányszáz forintért a korábban megrendelt lisztérzékenyeknek való előrecsomagolt kenyeret. Nah, most ez az az eset, amikor neki kell állni sütni!

Ez a kenyér igazán időtakarékos: tokkal-vonóval fél óra alatt elkészül. Nem kell hozzá kenyérsütőgép, nincs szükség dagasztásra, pihentetésre stb., meg csupa olyan dologra, amit például a profi pékek csinálnak egy csilli-villi tévéműsorban. A tésztát csak egy mezei kanállal kell kikeverni és egy hosszúkás formában már rakhatjuk is az előmelegített sütőbe. A gluténérzékenyeken kívül azok is kipróbálhatják, akik paleóznak, vagy szimplán nincsenek megelégedve a térfogatnövelős, szétesős pékárukkal.

Gyors magos kenyér  (kb. 300-400 grammos)

• 100 gramm szezámmagliszt
• 100 gramm tökmagliszt
• fél deci olívaolaj
• két darab közepes méretű tojás
• két evőkanál nyírfacukor
• egy evőkanál szódabikarbóna
• egy késhegynyi őrölt köménymag
• egy kávéskanál só
• kb. egy deci víz (ez márkánként változhat)
• egy marék tökmag, napraforgómag és fenyőmag keveréke (bármilyen más magkeverék is jó)

A sütőt előmelegítjük kétszáz fokra légkeveréses fokozatra. A szezámmaglisztet, összekeverjük a tökmagliszttel a szódabikarbónával. Beleütjük a két tojást. Jó alaposan elkeverjük, majd hozzáöntjük a vizet és az olívaolajat. Egy kanállal alaposan összedolgozzuk a masszát. A köménnyel, a nyírfacukorral és a sóval ízesítjük. Akkor jó a tészta állaga, ha kellően lágy, de nem folyik. A masszát beletesszük egy hosszúkás formába. (Teljesen jó az őzgerinc is.) Én most szilikonosat választottam. A tészta tetejét megszórjuk egy marék tökmaggal, szotyival és fenyőmaggal, és az egészet egy könnyed mozdulattal tegyük be a sütőbe nagyjából húsz percre. Tíz perc után vegyük le a hőmérsékletet 180 fokra, nehogy a magok a tetején megégjenek.

Kivétel előtt érdemes tenni egy tűpróbát biztos, ami fíx alapon. Pár percet hagyjuk a formában hűlni, és ha szeretjük a még langyos, házi kenyeret, máris kenhetjük rá például a padlizsánkrémet. Ha még maradna másnapra, akkor tegyük kis kosárkába és konyharuhával alaposan bugyoláljuk be, mert így nehezebben szárad ki. Két naposan sem morzsálódik, és remek pirítósnak is! Próbáljátok ki, gyorsabb, mintha elmennétek kenyérért a legközelebbi boltba! Főleg, hogy vasárnap legfeljebb csak a nonstopok vannak nyitva...

Amióta megszabadultam a szülés után rajtam maradt tizenvalahány kilótól, többen rákérdeznek arra, hogy mikor, mit és hogyan étkezek. Teljesen ledöbbennek, amikor az elvárt, szinte önsanyargatásnak minősülő diéta helyett a két hintáztatás közben csillogó szemekkel mesélek arról, hogy az elmúlt pár napban milyen egészséges finomságot ebédeltem.

Látom a szemükben, nem erre számítottak. A játszótéren erre a kérdésre nem így szoktak felelni. Az elvárt válaszok között szerepel párolt zöldség, a natúr csirkemell, meg valamilyen öntet nélküli saláta, plusz egy nagy sóhaj, hogy kivagyok a sok íztelen kajától és gyakorlatilag ölni tudnék egy forró, szaftos hamburgerért. A tekintetek felettébb üvegessé változnak, amikor kiderül, hogy süteményt is eszek. A három másodperces csendet szinte vágni lehet. Ezután részletesen, nagy monológban kifejtem, nekem mi vált be stb. 

Aktuális kérdező anyuka 1.0 türelmesen, biccentve végighallgat, majd közli, hogy ő ehhez túl fáradt, nincs egy szabad perce, és amúgy is lemegy minden, ha elmegy a gyerek az oviba. Aktuális anyuka 2.0 ennél egy fokkal tovább jut. Általában fellelkesedik, köszöni a tippeket, és mondja, hogy kipróbálja, hátha neki is sikerül megszabadulni a derék körüli úszógumitól. Legközelebb, amikor véletlen találkozunk, természetesen valami cukros péksütemény lóg a kezében. Ilyenkor mindig elgondolkodom azon, hogy ennyire nem akarnak lefogyni, vagy már ahhoz sincsen önbizalmuk, hogy belemerjenek egy életmódváltásba vágni? Olyan nincsen, hogy nincsen rá időm. Mindig lehet csípni tíz-húsz percet a napból! Ezekre a lopott negyedórákra nagyon-nagy szükség van, ha valaki azt szeretné, kevesebbet mutasson a mérleg.

Nah, visszatérve a desszertre. A múltkor a csúszda mellett pont a liszt-és tejmentes, fehér cukor nélküli csokiszuflé volt a csodálkozás tárgya. Pedig nem kell tőle félni, rettegni meg pláne. A titok a jól felvert fehérjében lakozik.

Diétás csokiszuflé (recept két darab nyolc centis formához)

• két darab közepes tojás
• nyolc deka étcsoki (legalább 70 százalékos)
• egy evőkanál nyírfacukor
• öt deka kókuszzsír
• egy csipet só

A sütőt előmelegítem kétszáz fokra légkeveréses fokozatra. A tojásfehérjéket széjjelválasztom a sárgájától, majd jó hét percig maximális fokozaton egy csipet só társaságában kemény habbá verem. Akkor jó, ha megfordítom és a hab az edény falán marad. Közben az étcsokit gőz fölött felolvasztom. Sűrűn kevergetem, nehogy odaégjen az alja. Ha ezzel megvagyok, a tojássárgákat összekeverem a nyírfacukorral. A csokit beleöntöm a tojásos masszába. Majd jöhet a hab is, amit két részletben óvatosan keverek bele, nehogy kimenjen belőle a levegő. A csokis tésztát ezután a kókuszzsírral  kikent formákba töltöm és beteszem a sütőbe negyed órára. 

Két jó tanács: sütés közben a tűzhely ajtaját ne nyissátok ki, mert a szuflé érzékeny jószág, és a hidegtől összeeshet. Akkor van készen, amikor a teteje el kezd berepedezni. Ne tűzforrón, de melegen tálaljátok, hogy a belseje még kellemesen folyós maradjon.

A végeredmény a legnehezebb nap végén is igazi ízorgazmus. Ha csak pár percre is, de úgy éreztem magam, mint Aliz, csak nem Csoda-hanem Csokiországban.

Epilógus:

A férjem a diétás csokiszufléról nem Alizra, hanem József Attilára asszociált. A kanapén ülve félvállról megjegyezte:

"Szövőlány cukros ételekről
álmodik, nem tud kartelekről."

Lehet a halloweent szeretni vagy utálni, de egy dolgot muszáj leszögezni: az angolszász szokás minden kétséget kizárólag terjedőben van. A nagy faragnivaló tökök az elmúlt egy hétben teljesen elárasztották a hipereket, a diszkontokat, de még a sarki zöldségest is a lakótelep szélén. Mert a halottak napja a mindenszentekkel együtt most már nem (csak) azt jelenti, hogy leszegett fejjel próbáljuk meggyújtani a gyertyát a dédmama sírjánál nagyjából hatvan kilométeres szélben. Majd a temetőből visszafele jövet pedig beugrunk a nagymamához egy mézes krémesre. Most az „ünnep” (értsd hosszú hétvége) előtti nagybevásárláson a karton víz, a kiló csirkemell mellé még valahogy beszuszakolunk a cekkerbe két-vagy három dísztököt. Adunk apának két napot, hogy vegye elő a kreatív énjét, és faragjon belőlük minimum a szomszédok előtt vállalható valamit.

Az már a halloween 2.0, amikor már nemcsak a bejárat öltözik narancssárga-feketébe, hanem kisebb bulit is tartunk. Lehetőleg valami szellemes, boszorkányos beöltözőset, ha már világít a töklámpa az ajtó előtt. A félzombiknak, csontvázaknak és egyéb szörnyeknek viszont az üvegpohárba tett ropin, a mikrós popcornon és a retró uborkás, pirosaranyos szendvicsen kívül tálalhatunk valami színes, egészséges, kalóriaszegény finomságot, amit csak úgy egy-egy nagy beszélgetés közben szinte észrevétlen is be lehet kapni.

Édesburgonyás-hagymás gombafalatkák

• fél kiló csiperke(lehet barna is, fehér is teljesen mindegy)
• egy nagyobb darab édesburgonya (lánykori nevén batáta)
• két szár újhagyma
• két gerezd fokhagyma
• egy fél lime leve
• egy késhegynyi római kömény
• ízlés szerint só, bors
• a tepsi kikenéséhez kókuszzsír

Az édes burgonyákat és a hagymákat felkarikázzuk és fél liter vízben körülbelül negyed óra alatt sós vízben puhára főzzük. Közben a gombákat megpucoljuk. Egy fél fordulattal eltávolítjuk a szárukat, majd egy kókuszzsírral kikent tepsibe tesszük a fejeket. A sütőt előmelegítjük 170 fokra légkeveréses fokozatba.

A negyedóra letelte után a batáta-és hagymakarikákat beletesszük a turmixba és felöntjük annyi főzőlével, amennyi a zöldségek felét lepi el. Belefacsarjuk a fél lime levét, belepréseljük a foghagymát, és beletesszük a római köményt is. Mehet bele egy kis bors is, de ez már csak ízlés dolga. Egy kanállal szépen a csiperkébe töltjük és betesszük a sütőbe. A gomba sajnos nem egy gyors kaja. Legalább negyven perc kell ahhoz, hogy teljesen átsüljön. (Szóval ne a buli kezdése előtt fél órával álljunk neki!)Akkor jó, amikor a széle kicsit ráncos. Szóval ne a buli kezdése előtt fél órával álljunk neki!

A színes kis falatkák igazán érdekesek, mert az édesburgonya enyhén édes ízét a lime savassága kiegyensúlyozza, a római kömény játékossá teszi, a csiperke pedig keretbe foglalja. Plusz előnye, hogy kábé kettő-három  teljesen eltelít a gyomrot így az alkalmi zombik, boszorkák sem fogják elevenen felfalni az adhoc svéd asztalt.

Epilógus

A batátás töltelék szuperül alkalmazható melegszendvicskrémként is.

Piacon vásárolni sokkal nagyobb élmény, mint mondjuk bemenni bármelyik hiperbe, diszkontba és telipakolni a kosarat. A piacozásban valahol ott lakozik a lélek. Egy vérbeli őstermelőnek mindig van egy-két jó szava az éppen aktuális vevőjéhez. Ez csak egy olyan, pénzben nem mérhető apróság, amivel egy másik ember napját szebbé lehet tenni. Szerencsére itthon is  megtelnek élettel a régi vásárcsarnokok. (Nemcsak a dolog lelki oldala miatt.) Sok városban újabb-és újabb helyek nyílnak, ahol aztán jó esetben mindenféle egészséges, netán vegyszermentes finomsággal lehet találkozni.

Viszont nem árt résen lenni, mert bárhol megjelenhetnek a fejkendős néniknek álcázott szerencselovagok, akiknek a kis asztalkájáról szinte ordít a nagy szeműre duzzasztott íztelen spanyol szőlő. Ha már rászánjuk az elvileg minőségi alapanyagok beszerzésére az időt, és nincsenek meg a tuti forrásaink, akkor érdemes az alábbi tanácsokat megfogadni:

• Akinek nem olyan tökéletes, távolról sem polcról leugrós az áruja, az esetek kilencvenkilenc százalékban maga termelte, és nem a nagybanin vagy boltban nagy tételben vásárolta.
• Mindig kérdezzük meg, hol van a földje, kertje, állatai stb. Egy igazi őstermelő ilyenkor általában egy minimum három perces monológban elmeséli, mióta csinálja, használ-e vegyszert stb. Ha esetleg valamelyik családtag árul, akkor is tud erre a kérdésre válaszolni. Ha kókler, akkor legalább húsz másodperces hatásszünet következik, vagy lesütött szemmel mondja, hogy ő is úgy vette, mint a szomszéd Mariska. (Nekem mindegyikre volt példa.)
• A zöldséget, gyümölcsöt mindig mi válasszuk ki!
• Ha lehet akkor, akkor kérjünk kóstolót.
• Az alkudozás a piac része, ne féljünk tőle!

A piacon igazi kincsekre lehet bukkanni. A múltkor például egy pár kisebb fehér padlizsán keltette fel a figyelmemet, mert ilyennel a hagyományos boltban korábban még nem találkoztam. Az őstermelő néni elmagyarázta, hogy ez sokkal de sokkal jobb a lila változatnál. Nincsen benne annyi mag, így sokkal krémesebb, intenzívebb ízű vinetta, azaz padlizsánkrém készül belőle. Igaza lett.

„Mindenmentes” padlizsánkrém (kábé kétszáz gramm jön ki belőle)

• két darab közepes fehér padlizsán ( ha nem találtok, jó a sima lila is)
• három gerezd fokhagyma
• egy deci mandulatejföl (vagy három evőkanál majonéz)
• egy csipet bors
• ízlés szerint só
• fél marék friss petrezselyem zöldje

A sütőt előmelegítem 180 fokra, légkeveréses fokozatra. A padlizsánokat egy villa segítségével jó sűrűn megszúrom, hogy sütés közben a gázok távozni tudjanak. Egy gyors mozdulattal tepsibe teszem őket és már mehetnek is barnulni. A fehér padlizsán elég látványosan sötétedik, de csak akkor kell kivenni, amikor már szó szerint „ráncosra” pirult. Ez nagyjából fél óra. Utána pár percet érdemes várni, hogy egy kicsit hűljön, kivéve ha az ujjunk hegye extrém mód bírja a forróságot. Ha jól átsült a padlizsán, gyakorlatilag majdnem egyben lejön a héja, ami felettébb jó hír.

A darabokat turmixba, vagy egyéb aprításra alkalmas eszközbe tesszük, majd hozzátesszük a fokhagymát, a petrezselyem zöldjét. Körülbelül három perc alatt krémesre turmixoljuk. Ízlés szerint sózzuk, borsozzuk, és már kenhetjük a pirítósra. Tökéletes reggeli egy csésze forró kávéval!