reblog

A növényi tejek -legyen az kókusz, mandula, dió vagy rizs- a boltban mind pofátlanul drágák. Egy liter jobb esetben öt-hatszáz forintba kerül, de egyes vitaminokkal meg ásványi anyagokkal dúsított változatokért hét-nyolcszáz forintot is elkérhetnek. Jó, szép színes a csomagolás, meg valamiből a gyártónak meg a kereskedőnek is meg kell élnie. Értem én. De, aki teszem fel tejfehérje-érzékeny, az mit csinál? Főleg ha átlag magyar bérből próbál gazdálkodni! Nem túl sok a betegség miatt járó plusz anyagi juttatás. És a boltban nem mondhatja: Tessék kérem itt a pénz fele. Tudja, én kazeinérzékeny vagyok, és nekem a négyszer-ötször drágábbat kell napi szinten megvennem, ha nem akarom, hogy a bélbolyhaim teljesen tropára menjenek! Okosban kell megoldani! Erre egy opció a házi kókusztej, amit nemcsak az érzékenyek, a paleósok, és a vegánok próbálhatnak ki, hanem a raffaellomániások és a kis gasztrokalandorok is például shake-alapnak. Csak egy vízforraló, egy sűrű levesszűrő és két perc munka kell hozzá.

Házi kókusztej (nagyjából fél literhez)

• 100 gramm kókusz reszelék
• négy deci víz
• két evőkanál nyírfacukor

Felforraljuk a vizet. A kókuszreszeléket beletesszük egy kancsóba, tálba kinek mi van éppen kéznél. Leöntjük a forró vízzel. Lefedjük egy fedővel, folpackkal vagy bármilyen tetővel. Hagyjuk állni két órát, majd az egészet leturmixoljuk. A végeredményt egy sűrű levesszűrőn átszűrjük. Beletesszük a nyírfacukrot és máris önthetjük a kávéba, kakaóba, shake-be vagy bármibe.

A házi kókusztej sokkal krémesebb, lágyabb a boltinál. Hűtőben három-négy napig is eláll. A diótejhez képest fő előnye, hogy nem kell az alapot például pucolgatni, meg durvára összetörni, így értékes tíz perceket takaríthatunk meg. Jah, és az egész mindenestül (egy literre számolva) kábé kétszáz forintba kerül.

Nem tudom felfigyeltetek-e rá, de manapság a vidéki nem bioboltokban, urambocsá diszkontokban belopóztak a gusztusos sóőrlők, teli a szép, rózsaszínes Himalája sóval a négy-ötszörös árcédulájukkal. Ha egy kicsit jobban utána olvasunk a témában, akkor láthatjuk, a név tulajdonképpen egy marketing elnevezés. Ezt a fajta sót nem is Himalájában bányásszák, hanem néhány száz kilométerrel arrébb Pakisztánban. Jó. Oké, egyszerűbb így hívni, mert Punjab tartomány első hangzásra az átlagembernek túl sok mindent nem mond.

A Himalája sóról több helyen azt olvasni, hogy 84-féle ásványi elemet tartalmaz. No, ennek a kérdéskörnek a bajorok már bő tíz éve utána jártak, hiszen a rózsaszínű só még a kilencvenes években elég szép karriert futott be Németországban. Szóval, a bajor Fogyasztóvédelmi Hivatal még 2003-ban tizenötféle Himalája-sót vizsgált be, és a következőket állapította meg:

• 98 százalékban az a nátrium-klorid építi fel, mint a hagyományos asztali konyhasót
• nyolc darab egyéb nyomelemet tartalmaz, vagyis közel sem nyolcvannégyet
• a legfontosabb különbség, hogy ebben az esetben a kristályok nincsenek porrá őrölve
• hasonló geológiai folyamat hatására alakult ki, mint a Közép-Európában bányászott kősó

Ami miatt mégis érdemes lehet beruházni a Himalája-sóra vagy a nagyjából feleannyiba kerülő parajdi sóra , talán az, hogy a tengerekbe ki tudja mennyi szennyeződés jut?! Pont a napokban közöltek egy olyan kínai tanulmányt, amely a Kínában kapható sók szennyezettségét vizsgálta. Hát mindegyikben találtak flakonokból meg csomagolóanyagokból származó műanyagdarabkákat. Fél kiló tengeri sóban ezerkétszáz, a tavi sóban nyolcszáz, míg a kősóban négyszázötven icipici poliakármi lapult meg. Oké ez Kína. Messze van, meg azért Európában szigorúbbak az élelmiszerbiztonsági szabályok. De akkor is felmerülhet bennünk a kérdés: az itthon kapható sók rendben vannak? Nincsen bennük műanyag vagy ki tudja milyen másik anyag?

A Nébih legújabb terméktesztje szerint a boltokban sókkal alapjaiban véve nincsen probléma. Néhány terméknél a nyomonkövethetőség nem volt teljes, vagy hiányzott/hibás volt a tápérték, esetleg véletlen (?) lemaradt a csomagolásról a csomósodásgátló ferrocianid. Ettől az adalékanyagtól nem kell annyira félni, mert kis mennyiségben nem mérgező, plusz a széklettel, vizelettel távozik a szervezetből. Bár tény, hogy létezik ennél sokkal természetesebb csomósodásgátló, mint például rizs. Hogy miért nem ezt használják?! Arra szerintem kimondva, kimondatlanul mindenki tudja a választ…

Sókérdésben talán a megoldás a kezeletlen, adalékanyagmentes kősó, amit bányászhatnak a Himalájában vagy Parajdon vagy bárhol máshol. Csak egy dolgot ne felejtsünk el: csoda ide, show oda, azért ne felejtsük el a só nagy mennyiségben (a hangsúly a nagyon van) magas vérnyomást okoz.

Vannak olyan pillanatok, amikor a napi ebéd kérdése huszadrangú problémává semmisül. Amikor nincsen idő flancolni, új alapanyagokkal kísérletezgetni vagy éppen a különleges hozzávalók után futkározni.

A kisfiam összeszedett valami szuper vírust a héten, így nem sok időm maradt a főzésre. Alapjáraton a „babán” állandóan be van kapcsolva explorer gomb. Birizgálja a fantáziáját, hogy miért van például fekete madzag a falon lévő fehér kis négyzet és a laptop között, hova bújtak éppen a pici, húsos ujjacskái elől a színes kábelek?! Most szegénykém csak bámult maga elé,  a nap huszonnégy órájában hozzám bújt hozzám.

Nah, ilyen helyzetben nem sok kedvem volt órákat a konyhában a tölteni, így francia lecsót ebédeltünk. Azt bírom ebben a receptben, hogy nem kell a zöldségeket meg a húst előfőzögetni, szimplán csak mindent fel kell vágni, bele kell szórni őket a tepsibe. Nagyjából húsz perc múlva ott lesz az ebéd a tányéron. Egészséges,  kevés mosogatnivalóval jár, és egyszerre kész lesz a hús plusz a köret. Ráadásul nem kell hozzá semmi extraság. Ajánlom ezt a receptet mindenkinek, aki nem akarja a fél napját a konyhában tölteni.

Francia lecsó fokhagymás csirkével (recept két főre)

• fél kiló csirkemell
• egy darab közepes padlizsán
• három darab közepes paradicsom
• egy darab közepes vöröshagyma
• négy gerezd fokhagyma
• egy kávéskanál kakukkfű
• egy kávéskanál rozmaring
• egy csipet bors
• ízlés szerint só
• hatvan gramm kókuszzsír

A sütőt előmelegítjük 180 fokra, légkeveréses fokozatba. Egy hőálló kerámiatálat kikenjük kókuszzsírral. Innentől kezdve gyors a zöldségpucolók, alkalmi konyhalánnyal rendelkezők előnyben. Megpucoljuk a padlizsánt, majd kis karikákra vágjuk. A tepsi aljába szépen beletesszük a szeleteket. Ezután egy réteg karikára, darabokra (attól függően hogyan sikerül) vágott paradicsom következik. A harmadik réteget a durvára vágott vöröshagyma alkotja. Ezután jön a besózott, apróra vágott csirkemell. A húsdarabok tetejére jön az összezúzott fokhagyma. Fontos, hogy minden kis szeletre jusson, mert ettől lesz kellően pikáns a csirke. A tetejére jön még egy réteg paradicsom, és egy réteg szeletelt padlizsán.

Nagyjából 50 gramm kókuszzsírt folyóssá melegítjük, majd hozzákeverjük a rozmaringot és a kakukkfüvet. Leöntjük vele az egész tetejét, majd betesszük a sütőbe. Körülbelül húsz-huszonöt perc alatt szépen megsül.

Lehet alulra tenni még cukkinit vagy sima tököt is. Mivel egyik sem volt otthon, ezért most nemes egyszerűséggel kihagytam őket. Ha nem akartok nagyon diétásat, akkor a csirke helyett lehet szalonnát tenni, esetleg mindkettőt, ha szeretnétek halmozni az élvezeteket. Ha vegánok vagytok, akkor a hús simán kihagyható, anélkül is remek zöldséges egytálétel. Minden falatja után úgy érzem magam, mintha leugrottam volna Provance-ba ebédelni.

Szeptemberben fél Fehérvár a Lecsófesztiválra hangolódik. A munkahelyek dohányzásra kijelölt helyein az emberek arról diskurálnak milyen tuti helyről szerzik be a paradicsomot, ki hozza a vágódeszkát, vagy ki megy el a boltba a közös főzéshez nélkülözhetetlen rekesz sörért.

A Nagy Nap hajnalban mindenki felállítja az aszfalton a kis bográcsát, lehúzza a kötelező „welcome” pálinkát, és nekiáll jobb esetben például hagymát pucolni. (A rosszabbat a fantáziátokra bízom.) Közben a kiutalt sörpadok előtt összefut valamelyik tíz évben egyszer látott középiskolai osztálytársával. A szűk egy órás anekdotázás közben csak előkerül még egy üveg alkoholos ital a szatyor mélyéről. És ez így megy egész nap!

A bográcsok rotyognak, a füst mindent beborít. A főzőverseny okozta izgalmat szinte kézzel lehet tapintani. A csapatok igyekeznek játszani az ízekkel, az alapanyagokkal. Elvégre a több száz potenciális lecsókirály/királynő közül valahogyan ki kell tűnni.

Mivel most hétvégén lesz a Lecsó (szigorúan nagy betűvel), már mindenkin úrrá lett a lecsóláz, ezért úgy gondoltam, elkészítem az én hipergyors, reform lecsómat quinoával. (Korábbi quinoás receptemet lásd itt!) Ha már a fehérváriak úgy tartják, minden lecsó, amit annak szánnak.

Quinoás reformlecsó

Recept két főre

• kétszáz gramm quinoa
• négy darab közepes paradicsom
• egy darab nagyobbacska paprika
• egy fél szál póréhagyma
• két deci paradicsomlé
• két evőkanál nyírfacukor
• egy kávéskanál koriander
• egy csipet petrezselyem
• egy csipet só
• a sütéshez kókuszzsír

Első lépésként a quinoát tíz percre beáztatom, majd jó alaposan leöblítem. Megkóstolom, ha még keserűnek találom, akkor még egyszer lemosom, aztán fél liter vízben megfőzöm. Forrástól számítva negyed órán belül készen van.

Közben a felkarikázott póréhagymát a kókuszzsíron megpirítom. Rádobom az összevágott paprikát, paradicsomot. Felöntöm az egészet paradicsomlével. (Én a nagymamám házi paradicsomlevét használom, de teljesen jó a bolti is.) Rászórom az aprított petrezselymet. Pár percig hagyom rotyogni, aztán ízesítek. Beleteszem a koriandert, a nyírfacukrot és a végén sózok. Hagyom tíz percig főzni, és már tálalom is.

Bevallom, nem is gondoltam volna, hogy szigorúan az inka-magyar barátság jegyében a quinoa ennyire bírja a lecsó magyaros változatát. A végeredményről csak annyit, hogy délután ettem volna még egy tányérral, de a konyhában sajnos/szerencsére már csak az üres fazék várt rám.

Ez egy kvázi vendégposzt, mert az amatriciana spagetti a férjem specialitása. Egy zöldséges amarántfelfújthoz képest nem is annyira reform, hiszen van benne szalonna, de azért egyszer-egyszer el lehet sütni.

Peti tipikus férfi, amikor főz: szüksége van egy konyhalányra, aki gondosan megpucolja, összevágja a zöldségeket, felkockázza a húst és előveszi a szekrény állítólagos mélyéről a soha meg nem talált tésztafőzőt. Az utómunkálatokhoz, értsd romeltakarítás, is nélkülözhetetlen számára a kisegítő személyzet, aki például lesikálja utána a kifutott paradicsomos szószt a gáztűzhelyről, meg belerakja az edényeket a mosogatógépbe.  Megéri asszisztálni, mert a spagettije egyszerű, gyors, és annyira fenséges, hogy szerintem egy olasz étteremben is megállná a helyét.

Amatriciana spagetti

Recept két személyre

• 300 gramm pancetta (ha nem kaptok, akkor sima császárszalonna)
• két darab közepes fej vöröshagyma
• négy deci olasz paradicsom konzerv (A férjem az olaszra esküszik, de szerintem sima, piaci, házi paradicsom is tökéletes.)
• két deci száraz vörösbor
• ízlés szerint só, bors
• a sütéshez olívaolaj
• 500 gramm spagetti (lehetőleg durumlisztből)

Mivel a tésztának kell a legtöbb idő, ezért ezzel kezdünk. Egy nagy edényben sós vizet forralunk és forrástól számítva hét-nyolc percig főzzük. Akkor lesz az egész al dente, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy még nincsen teljesen megfőzve, de már harapható.

A szószt egy klasszikus vokban készítjük el. Az olívaolajon megpirítjuk a karikára vágott vöröshagymát.  A kockára vágott pancettát rádobjuk, pár percig sütjük, majd beleöntjük a paradicsomot és a vörösbort. Ízlés szerint sózzuk, borsozzuk. Megvárjuk, míg egyet rottyan, és már tálalhatjuk is.

A tányéron a spagetti tetejét megszórjuk bőven parmezánnal. Ezt most családi szolidaritásból a Peti allergiája miatt kihagytuk, és inkább a szárított olívabogyóra szavaztunk. Az amatricianában pont azt szeretem, ami az olasz konyha egyik legnagyobb előnye: egyszerű alapanyagokból húsz perc alatt mennyei ebéd készíthető.