reblog

Ez egy kvázi vendégposzt, mert az amatriciana spagetti a férjem specialitása. Egy zöldséges amarántfelfújthoz képest nem is annyira reform, hiszen van benne szalonna, de azért egyszer-egyszer el lehet sütni.

Peti tipikus férfi, amikor főz: szüksége van egy konyhalányra, aki gondosan megpucolja, összevágja a zöldségeket, felkockázza a húst és előveszi a szekrény állítólagos mélyéről a soha meg nem talált tésztafőzőt. Az utómunkálatokhoz, értsd romeltakarítás, is nélkülözhetetlen számára a kisegítő személyzet, aki például lesikálja utána a kifutott paradicsomos szószt a gáztűzhelyről, meg belerakja az edényeket a mosogatógépbe.  Megéri asszisztálni, mert a spagettije egyszerű, gyors, és annyira fenséges, hogy szerintem egy olasz étteremben is megállná a helyét.

Amatriciana spagetti

Recept két személyre

• 300 gramm pancetta (ha nem kaptok, akkor sima császárszalonna)
• két darab közepes fej vöröshagyma
• négy deci olasz paradicsom konzerv (A férjem az olaszra esküszik, de szerintem sima, piaci, házi paradicsom is tökéletes.)
• két deci száraz vörösbor
• ízlés szerint só, bors
• a sütéshez olívaolaj
• 500 gramm spagetti (lehetőleg durumlisztből)

Mivel a tésztának kell a legtöbb idő, ezért ezzel kezdünk. Egy nagy edényben sós vizet forralunk és forrástól számítva hét-nyolc percig főzzük. Akkor lesz az egész al dente, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy még nincsen teljesen megfőzve, de már harapható.

A szószt egy klasszikus vokban készítjük el. Az olívaolajon megpirítjuk a karikára vágott vöröshagymát.  A kockára vágott pancettát rádobjuk, pár percig sütjük, majd beleöntjük a paradicsomot és a vörösbort. Ízlés szerint sózzuk, borsozzuk. Megvárjuk, míg egyet rottyan, és már tálalhatjuk is.

A tányéron a spagetti tetejét megszórjuk bőven parmezánnal. Ezt most családi szolidaritásból a Peti allergiája miatt kihagytuk, és inkább a szárított olívabogyóra szavaztunk. Az amatricianában pont azt szeretem, ami az olasz konyha egyik legnagyobb előnye: egyszerű alapanyagokból húsz perc alatt mennyei ebéd készíthető.

A kertünkben van két almafa: egy nyári, ahogy leesik már barnul is típusú; meg egy téli alma (ahogyan a szülőfalumban hívják), ami ládákban eláll akár tavaszig is. Feltéve, ha nem pálinka lesz belőle! Mi is nagy cefregyártásban vagyunk, mert a sok lehullott, félig-meddig ép almát sajnáltuk volna a komposztra dobni.

A nagypapám telefonon átadta a know-how-t. Apukám szemlézte az összevágott gyümölccsel teli hordót. Közben nagyokat bólogatva megjegyezte: „jó lesz ez gyerekek”. A hétvégén beletettük a cukrot is. Most várunk, hadd forrjon. Új hordónk még nincs, az alma viszont továbbra is potyog fáról, így egyik nap összedobtam egy almalevest. Nem a téli, belülről melengető gyömbéres-fahéjasat, hanem egy nyárias, egy rozmaringos-lime-os verziót, ha már szeptemberben is kánikula van.

Rozmaringos-lime-os almaleves

Recept két főre

• hat-hét darab közepes alma
• egy darab lime
• két deci rizstejszín (ha nem vagytok vegánok, paleósok, laktózérzékenyek sima főzőtejszín is jó)
• két evőkanál nyírfacukor (lánykori nevén xilit)
• egy kávéskanál rozmaring
• egy vaníliarúd kikapart magja

Az almákat megmosom és felkockázom. (A héj igény szerint eltávolítható, én jobban szeretem, ha rajtuk marad.) Két almát külön teszek, a többit egy liter víz társaságában felteszem főzni. Kifacsarom a lime-ot, és a főzővízhez teszem. A héját is óvatosan belereszelem a lábasba. A nyírfacukrot, a rozmaringot és a vaníliamagokat is belerakom a levesbe, majd hagyom nagyjából negyedórát rotyogni. Beleöntöm a risztejszínt, még egyet forr, és mehet a turmixba az elején különválasztott almákkal együtt. Nagyjából fél perc alatt szép krémes lesz az állaga. Levesbetétként használhattok gyümölcsöket például áfonyát, szedret, de a semlegesebb mandulapehely is jó választás.

Az almaleves hidegen tálalva kellemesen hűsít, de mégis az utóíze teszi különösen izgalmassá: a lime és a vanília kontrasztját a rozmaring harmonizálja.

Nehezen viseltük (viseljük) a Szaharát idéző vénasszonyok nyarát. A férjemmel felváltva kókadoztunk. Legszívesebben ki sem mozdultunk volna a kanapé, az ágy és a gyerekszobai szőnyeg triumvirátusából. De ez csak a mi kis cukormázas, cseresznyés álmunk volt. A kisfiam angyali hangján tágra nyitott pupillákkal folyton azt ismételgette: táttá, táttá, táttá. Ez az ő nyelvén azt jelenti, menjünk el valahova. Akárhova. Postára, piacra, játszótérre vagy kertészetbe. Tök mindegy. Csak hadd vegye fel a kiscipőjét, hadd sétálgasson és simogathassa (alkalom adtán tépkedhesse) a virágokat, bokrokat. A férjem bölcsen megállapította, ha a gyerekben ennyi energia van, akkor nekünk is turbó fokozatra kéne kapcsolnunk. Nem volt más választásunk, mint bevetni a csodafegyvert: az amarántot. (Korábbi posztot az amarántról lásd itt) 

Amaránt felfújt paradicsommal és padlizsánnal

Recept két személyre

• egy darab kisebb padlizsán
• öt darab közepes paradicsom
• 300 gramm amaránt
• két fej vöröshagyma
• három gerezd fokhagyma
• egy kávéskanál római kömény
• egy csipet bors
• ízlés szerint só
• a sütéshez kókuszzsír

Először forrásban lévő vízben tíz percig főzöm az amarántot. 180 fokra előmelegítem a sütőt. Közben az egyik vöröshagymát felkarikázom, és a kókuszzsíron megpirítom. A padlizsánt meghámozom - hogy ne legyen keserű - majd egy deci víz és négy felkockázott paradicsom társaságában rádobom a vöröshagymára. Az összenyomott fokhagymákkal, a borssal, római köménnyel és a sóval ízesítem a zöldségeket. Pár percig rotyogtatom az egészet.

Az amarántot egy levesszűrő segítségével átpakolom egy tűzálló tálba, majd összekeverem az előfőzött zöldségekkel. A megmaradt paradicsomot és a hagymát szeletekre vágom, és a felfújt tetejére teszem. Én szép sorba tettem őket, hogy mindenhova jusson a pluszfeltétből. Nagyjából még húsz percig sütöm. Akkor veszem ki, ha a paradicsom és a hagyma széle el kezd pirulni.

A végeredményről csak szuperlativuszokban lehet csak beszélni: szuperegyszerű, szupergyors, szuperegészséges és szuperfinom.

Epilógus:

Az amaránt ismét felpörgetett: délután több, mint tíz kilométert gyalogoltam a dögmelegben a kisfiammal. Pedig reggel még a házból sem akartam kilépni.

Azt hittem, ezt a pitét nem tudom lefotózni. Először is sikerült az okostelefont akarata ellenére megúsztatni a Tiszában (természetesen védőtok nélkül), így kérdéses volt, hogy a gondos szárítgatás után be lehet-e kapcsolni. Szerencsénk volt, most már működik. Egy pipa. A második dolog, amivel reggel kellett szembesülnöm, hogy a szilvás kölespite fele kámforrá vált. Való igaz, este sütöttem meg. Akkor nem olyan szépek a fények, ezért azt gondoltam, reggel fotózom le. Én épp csak megkóstoltam, de a család a langyos fahéj illatától megrészegülten csapott le a sütire. Egy szelet a húgomnak, egy a férjemnek, meg még egy a férjemnek… Így maradt egy fotóznivaló félpite, ami teljesen tejmentes, gluténmentes. Ráadásul nincsen benne még fehér cukor sem.

Fahéjas-szilvás kölespite

A tésztához

• 30 dkg kölesliszt
• 20 dkg kókuszzsír
• 10 dkg nyírfacukor (más néven xilit)
• egy darab tojás
• 1,5 dl víz

A töltelékhez

• fél kiló szilva
• 20 dkg dióreszelék
• egy evőkanál fahéj
• két evőkanál nyírfacukor (más néven xilit)

A köleslisztbe beleszórom az apróra vágott kókuszzsírt. A masszába beleteszem a tojást és a nyírfacukrot, beleöntöm a vizet, és addig gyúrom, amíg egy kis gombóccá nem áll össze. Ez nagyjából öt perc.  A tésztacsomagot folpackba tekerem, utána minimum fél órára beteszem a hűtőbe pihenni. Nem baj az sem, ha egy-két órát hagyjátok állni. Én kora délután állítottam össze az alapot, és csak este sütöttem meg a pitét.

170 fokra légkeveréses fokozatban előmelegítem a sütőt. A tésztát a pihenő után egy sodrófával nagyjából 7-8 milliméter vastagságúra nyújtom és beleteszem a piteformába. A szélét kicsit megnyomkodom. Egy kör alakúra vágott sütőpapírra ráteszem a kerámia sütőbabokat (lehet sima is), és beteszem a pitét sülni tíz-tizenöt percre.

Közben megmosom, félbevágom és kimagozom a szilvákat. Kicsit megnyomkodom őket, hogy veszítsenek a nedvességtartalmukból és ne áztassák el a tésztát. Aztán beleforgatom őket a fahéjas nyírfacukorba.

Mikor kicsit kezd barnulni a pite széle, akkor kiveszem a sütőből. A babokat óvatosan eltávolítom. A töltelék helyét jól megszórom a dióreszelékkel, hogy sütés közben felszívja a szilva kifolyó levét. Már csak a gyümölcsök ízléses elrendezése van hátra. Én jó szorosan raktam őket egymás mellé, hogy minden szeletre bőven jusson belőlük. A pitét ezután kb. húsz percig sütöm.

A kész süti finoman szólva igencsak nagy népszerűségnek örvendett még azok körében is, akik épp nem szeretnének fogyni.

A céklapucolás igazi konyhai vérengzés: elég egy pillanatra rosszul húzni a kést, és máris megvan a baj. Nem, most nem arra gondolok, hogy megvágom az ujjam pont azelőtt, hogy valami vizes masszába kéne nyúlnom, hanem arra, amikor a húsos céklából a vágás mentén kispriccel a piros lötty a fehér konyhaszekrényre, a fehér trikómra és a patyolatfehér abroszra. Magamba mérgelődök, dúlva-fúlva ondok-mondok. Ezerszer megfogadom, legközelebb tuti felveszem a kötényt! Annak legalább nem számít! Meg valami nagyon retró, nyolcvanas évekből megmaradt, lakástextilboltban szerzek egy kevésbé giccses, sárga rózsás vagy tésztamintás viaszos vásznat. Persze eddig a lépésig nem jutok el. Aztán amikor a lakásban terjengeni kezd a fokhagymás céklasteak édes illata, a rosszkedvem is tova száll.

Fokhagymás céklasteak

Recept két főre

• öt- hat darab közepes cékla
• három gerezd fokhagyma
• ötven gramm kókuszzsír (ha nem vagytok paleósok, akkor olívaolaj)
• egy csipet só, bors

Begyújtjuk a sütőt kétszáz fokra, légkeveréses fokozatra. A céklákat óvatosan megpucoljuk, és mint ha steakburgonya lenne úgy vágjuk fel. Közben felmelegítjük a kókuszzsírt vagy egy edényben, vagy ha lusták vagytok, a mikróban két percre. Elkeverjük benne a fokhagyma szeleteket. A megtisztított céklákat egy tűzálló tálba tesszük, és leöntjük a fokhagymás kókuszzsírral. Figyeljünk arra, hogy minden szeletre jusson a fokhagymából. Már mehet is a sütőbe.

Sajnos, a cékla viszonylag lassan puhul meg. Kell neki nagyjából negyven perc. Tehát ne akkor álljunk neki, mikor déli tizenkettő előtt öt perccel kopog a család szeme az éhségtől. Viszont előnye, hogy nagyon-nagyon gyorsan össze lehet állítani, szépen magától megsül, nem kell kevergetni, vagy ott álldogálni mellette. Kevesebb benne a kalória, mint a krumpliból készült vetélytársának. A végeredmény egyszerre szaftos, ropogós és édes, egy szóval több, mint tökéletes kísérője főleg a száraz, natúr húsoknak.